Reggeli „egyszer fent – egyszer lent”

    Mint minden reggel, ez is nagyon álmosan indul. Mostanában különösen aluszékony vagyok. Általában amilyen rosszul és nehezen indul, olyan jól és vidáman végződik a nap.

     Már a kávémat iszom, amikor a szomszédom bekopog és szokott harsány stílusában tudomásomra hozza, hogy a munkahelyem irányába tart, ha akarom, elvisz a Zsigulijával. Nem akarom. Beszédkényszere van, ráadásul állandóan és intenzíven dohányzik. Nemegyszer gyanús volt, hogy talán nem is egy, de egyszerre két cigarettát szív. Egy szabványos cigiből ennyi füst nem származhat. Ezért aztán, amikor egyszer-kétszer kiszálltam az autójából, készséges kollegáim részvétteljesen megkérdezték, mikor gyulladt ki a Lada: már útközben, vagy amikor itt kinyitottam az ajtót és, hogy segíthetnek-e az oltásban?

     Ezért kibaktatok a menetrendszerű buszhoz, ami hol jön, hol nem. Érthető hát, hogy elképesztő tömeg vár és tapossa egymás lábát a buszmegállóban. Nem létezik, hogy mindannyian felférjünk!

     És végre! Feltűnik a várva várt buszunk. De szép is az élet! Megindulhat végre a roham az áhított ülőhelyek után. Mi, akik nem vagyunk elég „nyomulósok” és nem szívesen bocsájtkozunk közelharcba, épp hogy felférünk.

     Már indulnánk végre, amikor valahonnan a semmiből feltűnik A BÁCSIKA. Nem rohan, nem integet, nem ordítozik, komótosan, a vidéki emberek nyugalmával egyszer csak itt van. Sofőrünk rendkívül toleráns és csodálatraméltóan nyugodt stílusában, széles mosolyra húzza a száját és az első ajtót. Emiatt néhányan lelépünk, egyesek egyszerűen kizuhannak. Itt-ott elfolytott káromkodások. A busz biztos, de heringszerűen zsúfolt belsejéből enyhe derű. Az derűl jól, akinek nem állnak éppen ketten, hárman a lábán.

     Eközben mi néhányan újból nekiveselkedünk a hőn áhított magasságoknak – csodálatos módon rövid, de intenzív kézitusa után újból fent vagyunk, sőt, rutinunk odáig terjed, hogy A BÁCSIKÁT is sikerül felrángatnunk, bár magunk se értjük, ez hogy sikerült?! Örömünk mégse lehet teljes! Nos, igen: az a bizonyos BŐRÖND irritál néhányunkat, mert az semmiképpen nem fér be! Húzzuk, vonjuk, taszítjuk és forgatjuk, mindhiába. Nem és nem! Sofőrünk lelkesen, bár már kevésbé nyugodtan vezényel :

--Na még egy kicsit, na már mindjárt jó! Most emeljétek! Most megpróbálom zárni az ajtót!

     És megpróbálja. Halk szisszenések – egy az ajtó munkahengeréből, egy a mellettem álló szájából. A BÁCSIKA bőröndjét és a sorstársam térdét sikerült odazárni. Újból nyitja az ajtót. És újból próba. Már a BÁCSIKA vidéki nyugalma is megrendülni látszik. Maga veszi kézbe a dolgokat és egy hatalmas rántással beljebb lendíti a megviselt bőröndöt.

      Éljen! Bent van végre az úti alkalmatosság. Alapos ember lévén a bácsika kissé kihajol, precízen benézi az ajtó síkját és előreszól:

--Zárhatod fiam!

Hatalmas csattanással záródik az ajtó, viszont hüledezve konstatálja BÁCSIKÁNK, hogy most meg a kalapját zárták oda. Nem bírja kirángatni a jobb sorsra érdemes fejfedőt!

      Sofőrünk feje gyanúsan kezd lilulni. Most meg érte is kezdjünk aggódni? Becsületből kinyitja gyorsan az ajtót. Sajnos a kalap nem be, hanem kiesik. Ezért BÁCSIKÁNK kiszáll, majdnem bőröndöstől. És újra nyomjuk, húzzuk és forgatjuk, amíg helyreáll a rend és alig 25 perc beszállás után elindulhatunk végre!

      Hát nem igazam volt? Milyen morózusan és álmosan indult a napom? Alig két óra leforgása alatt mennyi kellemes élményem volt?

      Ha belegondolok, hogy hol van még a nap vége . . . . . . . .